2008. április 23., szerda

the end? -ok, NOT!!!!






vége lett. mint egyszer mindennek. igen, már itthon vagyok 3 hónapja és nem most akartam befejezni ezt az oldalt, de így alakultak a dolgok. az időhiány meg minden, ahogy ez lenni szokott... persze azt mondjuk erre hogy arra van időnk amire szánunk, nos hát akkor most jött el az ideje, hogy szánjak rá időt. bár három hónap után már nem olyan; talán kevésbé szomorú lezárni valamit, mert már talán lezártam magamban. talán. talán nem. nem is tudom le kell-e zárni... ez olyan mindig-is-benned-van-érzés, ami sose múlik el. olyan életed-egyik-legmeghatározóbb-szakasza, ami sok változást eredményez az életedben, amit lehet hogy mások is látnak valamennyire, de igazából te érzed csak. nem tudod elmondani, átadni, hiába próbálod, talán nem is érdekli a többieket annyira, amennyire hitted, talán nem is akarják átélni, mert nem is tudják, mert csak én tudom, mi tudjuk, akik ottvoltunk. mi ismerjük az első közös perceket, a rácsodálkozást, az első ismerkedéseket, közeledéseket, beszélgetéseket, nehézségeket, amik később csak poénok tárgyává váltak, az ismerkedést az idegennel, a furcsaságokat az újban, egymásban, egymás világában, aztán az elfogadást és a megszokást. elszakadást az otthontól, otthoniaktól, határtalan örömet, boldogságot s egyúttal csalódást és mélypontot. a sok-sok utazást, élményt, partyt, táncot, sört, csokiszökőkutat, dutch lightot, Hollandia színeit, hangjait, a sok idegen mosolyt, melyek bearanyozták a mindennapokat, az egyre szorosabbá váló barátságokat, öleléseket, beszélgetéseket, vitákat, a közös munkát, s az előszelét annak hogy egyszer végetér, haza kell menni és addig még minden pillanatot ki kell használni. s a sok csodát, a beteljesült álmokat, vágyakat, mindazt ami a korábbi hónapokban nem történt meg; beteljesült az utolsó egy héten. minden. és az utolsó közös éjszakát, a vacsorát, a virágot, a fagyit kávéval, a legszebb beszélgetést a legnagyszerűbb emberekkel, a támogatást, szurkolást, az öleléseket, azokat az igaziakat, az utolsó mosolyokat és nevetéseket, a "légy erős"-eket, "csak ne sírj"-akat. az utolsó miérteket, azt hogy soha de soha nem felejtjük el egymást , hogy köszönöm, hogy jó volt, az utolsó Tu Cafét csak neked, az utolsó csalódást és a könnyeket. azt a sokat. amikor rájössz hogy ennyi volt és magadra maradsz és valahogy el kell fogadnod mindezt. mert egyszer minden végetér, legalábbis aztmondják. de én ezt nem hiszem. mert bennem örökre megmarad és tudom, hogy nemcsak bennem. mert mindez nem múlhat el csak úgy, még hosszú idő után sem. mert egész életünkre kihat. mert valami megváltozott. kinyílt a világ, ránk vár hogy felfedezzük.
nem vagyok szomorú, nem is voltam és nem volt nehéz visszajönni, mert tudom, hogy a világ sok különböző pontján van valakim, aki néha rám gondol, mesél rólam, s én rá gondolok és mesélek róla és ilyenkor újra együtt vagyunk. és aztán majd látjuk is egymást mert már kitágult a világ és nem félünk semmitől, mert bármire képesek vagyunk, csak el kell döntenünk és véghez kell vinnünk.
köszönöm. mindenkinek.

http://www.youtube.com/watch?v=UpgkG4TIyvE&feature=related